Egy meleg októberi szombaton gyülekezetünk vállalkozó szellemű ifjabb és idősebb tagjai, felkerekedtünk, hogy az ősz színeit megcsodálhassuk a természetben.

Sikerült a kiránduló buszt megtöltenünk, s hamarosan megérkeztünk Alcsútdoboz helységbe, ahol némi villanydrótok akadályai alatt üggyel-bajjal meg is tudtunk fordulni, s némi protekcióval, néhány perccel nyitás előtt bejutottunk a híres arborétumba. A kert tobzódott az őszi színekben. Zöld, sárga,
vörös, barna, s ezek minden árnyalatai pompáztak. A legöregebb és legvastagabb platánfa alá az egész társaság odafért. A fáramászás gyönyörűségét az ifjúság próbálta ki. Botanikai szakértőnk Ádámffy Pál biológia-rajz szakos tanár volt, aki nemcsak a fák nagy ismerője, de a természet jeles festője is. Szerettünk volna nehéz kérdéseket feladni neki, mert jó érzés egy tanárt vizsgáztatni, de nem sikerült behúznunk a csőbe. A fák és cserjék a latin neveit is közölte, amit mi azon nyomban elfelejtettünk. Ha most eszembe jutna a mocsári ciprus latin neve, ideírnám. A kastély megmaradt romos oromzati falát megcsodáltuk, s elképzeltük, milyen lehetett ép korában. Sajnos nagyon pusztul, sürgősen renoválni kellene, mert teljesen az enyészeté lesz.

Következő uticélunk Majkpuszta volt. Ott éltek korábban a kamalduli szerzetesek, más néven a „néma barátok”. Ezek a szerzetesek némasági fogadalmat tettek, évente csak egyszer nyílott volna szóra a szájuk a szép refektóriumukban,
de akkor már nemigen tudtak beszélni, részben eseménytelen életük, részben tönkrement hangszálaik miatt. Az 1748-ban alapított remeteségben tizenhét egyforma házacskában laktak a szerzetesek. Egymással egy évben csak egyszer érintkeztek. A kis kertekben gyógynövényt termesztettek, fazekaskodtak. Minden házban volt egy kis kápolna, ahol maguknak
miséztek. Az ételüket egy ablaknyíláson vették át, hogy a legszükségesebb hétköznapi szinten se tudják megszegni a némasági fogadalmukat.

Ez az életmód a mai ember számára nemcsak különösnek, de értelmetlennek is tűnik -- ám a XVIII. században hittek a szó erejében, nem devalválódott a beszéd értéke, mint manapság. A fölösleges locsogást megvetették. Tudták, ha lemondanak a beszédről, nagy áldozatot kell hozniuk, s hittek abban, hogy áldozatuk kedves lesz Isten előtt. Ma is élnek
Lengyelországban kamalduli szerzetesek, bár már nem ilyen szigorú regulában, mint magyarországi elődeik.

Társaságunk nem némult el a meghatottságtól. Többször ránk is szóltak: Ide ne kukucskáljunk be, a kicsik ne szaladgáljanak, ezt-azt ne fogdossuk meg! A hideg öntöttvaskályhákat ne simogassuk! (Melegen eszünkbe se jutott volna.)

Visszafelé megcsodáltuk a szép halastavat, elbeszélgettünk a horgászokkal, s indultunk Várgesztesre.

A várat egy szép erdei útról közelítettük meg. Az ősz minden színeivel pompázott az erdő, és ezekben a meleg színekben a napsugarak még melegebbnek tűntek. A gyönyörű panorámát a vár tetejéről csodálhattuk meg, ahova egy
meredek lépcső vezetett, de sem a kicsiknek, (Máté, Misu) sem az időseknek („kis” Erzsike néni) nem okozott gondot a feljutás. A fiatalok a vár kávézójában kárpótolták magukat a Majkon elfogyott forralt borért.

A kiadós programba a zsámbéki romtemplom megtekintése már nem fért bele, de élményekkel és szép színes falevelekkel gazdagon, kipirult arccal értünk haza.

Az évenkénti gyülekezeti kirándulás immár kezd hagyománnyá válni. Mindnyájan emlékezünk korábbi kirándulásainkról Dr. Bajusz Ferenc professzor úr színes magyarázataira, aki sajátos humorával vezette ezeket az utakat. Sajnos idén már nem lehetett közöttünk.

Hálával köszöntük meg a jó időt, ami a meteorológiai előjelzés ellenére sem romlott el, sőt különösen enyhe volt.

Ráczné Tóth Katalin


képek a galériában
< vissza